Call of Duty: Modern Warfare 3 teszt

Így számítson az ember az úgynevezett kollégáira, barátaira. Ca$h, Zoenn és a többi gazember ugyanis a hátam mögött kieszelt egy tervet, s velem csak a végeredményt tudatták: idén én fogom írni a Call of Duty-tesztet. Remek, gondolhatnátok, hiszen a Modern Warfare 3 nem csak az év leginkább várt játéka, hanem minden előrejelzés szerint a világtörténelem legnagyobb szórakoztatóipari megjelenése is. Igen, nagyobb, mint bármelyik hollywoodi filmé. Szóval, valószínűleg úgy gondoljátok, a teljes Gamekapocs stáb azért vív egymással vérre menő ketrecharcot a szerkesztőségben, hogy melyikünk írhasson az anyagról.


De ez nem így van. Call of Dutyról írni a legrosszabb dolog, ami csak az életünkben történhet, hiszen egy ennyire népszerű és felkapott játéknak hatalmas az ellentábora is, s ez bizony a kommentekben meglátszik minden egyes alkalommal, amikor a Modern Warfare szóba kerül. A Modern Warfare 2 utáni érzelemdús hozzászólásözönt követően idegszanatóriumba kellett küldeni az öreg Ca$h bácsit, Zoenn pedig a Battlefield 3 után gondolta úgy, hogy akkor jövő héttől inkább elmegy műkörmösnek. Ezért a drága kollégák azt vélték hinni, nekem már úgyis mindegy, hiszen az ominózus Mafia 2 teszt után, amikor a fél ország metszőollóval akarta levágni a himbilimbimet, már nem számít az életem.


A tesztet pedig nyilvánvalóan az egyjátékos kampánnyal kell kezdenem, s ezzel kapcsolatban rögtön kezdhetjük egy örömhírrel. Míg a Modern Warfare első két részében a bolygón véletlenszerűen  ugrálva véletlenszerűen történtek dolgok véletlenszerű emberekkel, és az egésznek abszolút semmi értelme nem volt, az Infinity Ward ezúttal összeszedte magát – valószínűleg az ominózus csapatszakadás-botrány után érezték ők is a nyomást. Habár a történetmesélés alapvetően még mindig a szokásos mederben zajlik, szerte-szét a világban, a szálakat ügyesen összehozzák, a dolgok elkezdenek egy egésszé összeállni, és a karakterek motivációt és indíttatásait is jobban átérezzük. A főszerepben természetesen ezúttal is Captain Price és csapata áll, akik kőkeményen vadásznak az orosz gazfickó Makarovra, aki sikeresen egymásnak ugrasztotta az Egyesült Államokat és Oroszországot, gyakorlatilag kirobbantva ezzel a 3. világháborút, és általános káoszt hozva kicsiny bolygónkra.


A helyszínek, amiket bejárunk fantasztikusan hangulatosak és gyakorlatilag tökéletesen felépítettek. A brutális tűzharcok az egyre inkább romokban heverő New York utcáin, az irgalmatlanul látványos metrós üldözés Londonban, a korábban már látott atom-tengeralattjáró megtámadása, védett kastélyba beosonás, mind-mind feledhetetlen jelenetek. A legdurvább mégis, amikor orosz titkosügynökként kell megvédenünk az elnököt, akinek a repülőgépét éppen el kívánják teríteni a rosszarcúak, s úgy kell akcióznunk, hogy közben légörvények taszigálják a gépet, ráadásul néha pár pillanatra a gravitáció is „megszűnik”, ahogy a repülőt lejjebb dobja a turbulencia. De ezek mellett a játék mindig gondoskodik róla, hogy egy fél pillanatra se tudjuk letenni: a sorozattól megszokott, magába szippantó hatású mozis jelenetek sorozata vár minket minden egyes sarkon.


Ez tehát az egyik legjobb egyjátékos FPS-kampány, amit az utóbbi időben láthattunk, még akkor is, ha megmaradtak a játék szokásos betegségei. A végtelen számban újratermelődő ellenfelek nem szűnnek meg, amíg át nem haladunk egy-egy meghatározott ponton, ráadásul társaink általában addig is bambán állnak, s még véletlenül se segítenének nekünk. Ezen kívül csak azt tudnám felhozni negatívumnak, hogy habár a játék minden egyes pályája zseniális tűzharcoknak és filmtrailereket megszégyenítő jeleneteknek ad helyet, azért ezt a színvonalat hozta már az utóbbi pár Call of Duty-játék is, így azért olyan nagyon nem fogunk már meglepődni.


Ja, és persze fontos megemlíteni, hogy szokás szerint az egész körülbelül 5-6 óráig tart, de mondok valami meglepőt: ebben a műfajban, ilyen felépítéssel egyszerűen nincs is szükség többre, pont így jó. Mint ahogy szokás szidni az előre szkriptelt ellenfeleket és jelenetek is, de a helyzet ismételten csak az, hogy a Call of Duty jelenlegi felépítésével egyszerűen nincs szükség komplexebb mesterséges intelligenciára. A Halo játékmenetében például indokolt, de itt? Egyáltalán nem. Persze valószínűleg idővel a CoD-nak is változnia kell majd, és akkor ezen a fronton is másként vélekedhetünk a dolgokról, de egyelőre nem tudni, hogy ez mikor következik be.


Persze akármit is mondunk, a kampány mindig csak a felvezető szerepet tölti be a multiplayer előtt, melyen ezúttal nem az Infinity Ward, hanem a Sledgehammer dolgozott, és gyakorlatilag tökéletes munkát végeztek, úgy, hogy az alapvető élmény érintetlen maradt. A játék még mindig a brutálisan gyors, pörgős akcióra épül, olyan adrenalin-löketekkel, ami miatt – az elődökhöz hasonlóan – gyakorlatilag letehetetlen. Persze a lehetetlenségről a jól bejáratott, és most még tovább tökéletesített szintlépési rendszer is gondoskodik: legyél akár kezdő, vagy veterán profi, játsszál akár csak 10 percet, vagy 10 órát egyhuzamban, az MW3 mindig jutalmaz valamivel, mindig azt érzed, hogy folyamatosan haladsz előre.


Maga a fejlődés azonban több ponton is komolyabban megváltozott, mégpedig az előnyére. Egyrészt a játékos a saját szintlépései mellé a használt fegyvere is folyamatosan fejlődik, így extra jutalmakat kapunk a stukkerhez. Ezek olyanok lehetnek, mint a csökkentett visszarúgás lövéskor, irányzékba nézéskor ne zavarjon meg, ha közben meglőnek, vagy, hogy ne hordjon annyira szét. Ezen kívül kétféle irányzékot is tehetünk a fegyverekre, amik között szabadon váltogathatunk. A perkek rendszere is átalakult: a Modern Warfare 2 és a Black Ops játékosai sokszor illették kritikával a fejlesztőket, hogy a killstreakekért kapott jutalmak sokszor túl erősek és teljesen felborítják a meccsek egyensúlyát.


A Sledgehammer ezen úgy változtatott, hogy a killstreakeket átnevezték pointstreaknek, és az értük kapott jutalmakat három kategóriába sorolták. Az előbbi azt jelenti, hogy most már nem feltétlenül csak gyilkolásért járnak az extrák, hanem pontokat gyűjtögethetünk, amiket megszerezhetünk mindenféle támogató jellegű tevékenységgel, mint például a bomba lerakása, vagy a zászló megszerzése. A fejlesztők tehát igyekeztek segíteni azokat is, akik nem feltétlenül a sorozatos fejlövésekben jók, de ennek ellenére élvezni szeretnék a játékot. Erre szolgál a pointstreakekért járó jutalmak három kategóriába sorolása is: az Assault nagyjából megfelel a korábban már látott killstreakekért járó képességeknek, a Support – meglepő módon – főként támogató képességeket vonultat fel, és a pointstreakjei nem kezdődnek újra halál után, hanem az egész meccs alatt gyűjtögethet, míg a Specialist minden második ölés után extra perkekkel jutalmazza a játékost.


A játék mind a 16 pályája teljesen új, egyik sem korábbról áthozott, vagy felújított. A rajtuk lefolytatható játékmódok javarészt a klasszikusokból épülnek fel, de jött azért néhány újdonság is. Ezek közül a legjobb a Kill Confirmed, ami elsőre ugyan egy sima team deatchmatch-nek tűnik, de csak akkor jár a pont, ha az ellenfél leterítése után megszerezzük annak dögcéduláját. A csapattársak persze levehetik saját halottaikról a dögcédulát, ezzel megfosztva az ellenfelet a pontszerzés lehetőségétől. Ez tehát egy sokkal taktikusabb, több csapatjátékot megkövetelő mód, ugyanis nem elég, hogy figyelnünk kell arra, hogyan és milyen körülmények között lőjük le az ellenfelet, de arra is, hogy megvédjük saját csapattársunk holttestét. A másik jópofa újdonság a Team Defender, ahol a csapatunk célja a zászló megszerzése és minél tovább történő megtartása, amíg ugyanis nálunk van a lobogó, brigádunk minden ölése dupla annyit ér.


Visszatér a zseniális a Spec Ops-mód is, ami ezúttal még jobb, mint valaha. Az egyjátékos kampány pályáira épülő 16, kooperatívra kihegyezett kihívások egyre nehezebbé válnak, és bizony sokszor keményen meg fogják izzasztani még a tapasztaltabb FPS-játékosokat is. Újdonságként érkezik ide a Survival, ami az Infinity Ward / Sledgehammer válasza a Treyarch-féle zombizásra. Az ellenfelek hullámokban érkeznek, s persze minden hullám nehezebb az előzőnél, nekünk pedig egy társunkkal karöltve kell legyőznünk őket. Az egész nagyon jól működik, az egyetlen kérdőjel, hogy miért korlátozták pusztán két játékosra a cuccot, mikor ez legalább dupla ennyivel lenne a legfrankóbb.


A cikk végéhez közeledve pedig elérkeztünk egy újabb sarkalatos kérdéshez, a grafikához. A Battlefield 3 Frostbite 2.0 motorja egy csúcskategóriás PC-n nyilvánvalóan messze szebb látványt produkál, mint a Modern Warfare 3 kissé idősödő engine-je – utóbbi viszont gyakorlatilag bármin elfut röccenésmentesen. Érdemesebb azonban a konzolos verziókat nézni, elvégre mindkét játékból messze ezekből fognak a legtöbbet eladni: Xbox 360-on és PS3-on a Battlefield 3 előnye már nem olyan nagy, ráadásul, míg az maximum 30fps-sel megy, és sokszor bizony inkább a 20-at közelíti, addig az MW2 végig, a legnagyobb tűzharcban is vidáman tartja az atomstabil 60fps-t. És lássuk be: egy FPS játékhoz kell a 60 képkocka másodpercenként. Ráadásul ez még nem minden, mert van valami megmagyarázhatatlan jóság az MW3 irányításában, ami persze megvolt már az előző Call of Duty-részekben is: az irányíthatóság, a célzás válaszképessége, és az ezek által közvetített érzés egyszerűen olyan, amit manapság nem kapunk meg a shooterek többségében.


A grafika után pedig talán azt várjátok, hogy más szempontból is összehasonlítsam az anyagot a Battlefield 3-mal, de akármennyire is jogosnak tűnik ez, valójában nem igazán lehetséges. Mindkét játék lényege a multiplayer, s abban annyira különböznek, s mindkettő annyira kiemelkedő a maga műfajában, hogy felesleges lenne. Amiben viszont össze lehet őket hasonlítani, az a „teljes csomag”. Mert a Battlefield 3 egyjátékos és kooperatív része kicsit izzadtságszagú, és úgy tűnik, mintha a srácok csak összedobták volna, hogy ezen a téren is „egyenjogú” vetélytársak legyenek a Call of Dutyval. A Modern Warfare 3 viszont a kampány, a Spec Ops és a multiplayer szentháromságával egy teljesen átgondolt, egymáshoz igazított, áramvonalasított, komplett és befejezett termék benyomását kelti.


Amikor a kollégáim rám bízták a tesztelést, még nem egészen érettem miért, nem tudtam, mit várnak. Aztán rájöttem: pusztán csak azt szerették volna, hogy írjam le őszintén amit gondolok, ahogy ők is tették már azt előttem. Mondjam meg az igazságot. A sokak számára kényelmetlen igazság pedig az, hogy a Call of Duty még mindig a legjobb abban, amit csinál.

Speciális köszönet: Wask, Ca$h
Forrás: GameKapocs